Atilla kardja

 

Lükő Gábor

- Atilla kardja ?- Magyar kard ez , IX - X. századi készítmény. "Atilla kardjának" alighanem még a X. századi magyarok keresztelték el. És ez az egyetlen teljes épségben ránkmaradt honfoglaláskori kard, hüvelyével együtt, mert sosem volt a föld gyomrában.
Kalandos története van ennek a kardnak. Hosszú bujdosása után a bécsi császári kincstárban akadtak rá a magyar régészek, de akkor ott már Nagy Károly (Karulus Magnus) kardjának tudták és nevezték. Történetét Tóth Zoltán követte nyomon és ugyancsak ő ismertette 1930- ban megjelent német nyelvű tanulmányában - "Attila's Schwert" - Studie über die Herkunft des sogenannten Sebels Karls des Grossen in Wien. -Budapest.--. Ezzel a kardal avatták fel századokon keresztül a német-római császárokat: ennek átnyújtásával adták át a hatalmat az új császárnak választó fejedelmei.
A németek úgy tudták, azt tartották, hogy a kard első nagy császáruknak, Nagy Károlynak volt a fegyvere, s legendákat költöttek köréje. Pedig I. Ferdinánd magyar király már 1562- ben felismerte a kard magyar voltát, amikor fiát német császárrá koronázták, s neki alkalma nyilt kezébe fogni és jól szemügyre venni " Nagy Károly kardját". Tóth Zoltán műve 7. lapján idézi Noppius " Aacher Chronik" című könyve - Köln, 1632- 72. lapjáról : " Darnach nahme Keys. Mt. S. Caroli Magni Schwerd, zoge es auss der Scheiden, besahe es fleissig und sagt, es ware ein Vngarischer Sabel" . De Ferdinánd kijelentése és Noppius közlése egyaránt feledésbe merült. A múlt század német tudósai közelkeleti mester munkáját gyanították benne, csak a századforduló magyar régészei, Hampel József, Nagy Géza és Posta Béla vették észre megint, hogy a kard magyar műemléknek tekintendő, mert alakja és díszítményei a honfoglaló magyarokéhoz hasonlítható leginkább.
De hogyan került ez a kard Nagy károly féltve őrzött ereklyéi, a német császárok felavató szimbólumai közé? Erre a fogas kérdésre csak Tóth Zoltán találta meg a választ. Könyvének 204. és következő lapjain ismerteti a helyes útra vezető nyomokat. Szükségesnek tartom szószerint idézni Tóth Zoltán szövegét, magyarul tolmácsolva.
" Hersfeldi Lambert évkönyve elmondja az 1071. esztendő tragikus eseményét, IV. Henrik császár az időbeli kegyencének, Merseburgi Liupoldnak hirtelen halálát. A szerencsétlen eset Hersfeld közelében történt és a halottat éppen a hersfeldi monostorba temették el. Az írója tehát részben szemtanúja volt az eseménynek , részben közvetlenül értesülhetett róluk. Az ő tudomása szerint pedig a szerencsétlenség közvetlen oka az a kard volt, melyet Magyarország özvegy királynéja, Salamon anyja 1063- ban ajándékozott Nordheimi Ottó bajor hercegnek, a német birodalomi hadsereg vezérének, amikor fiát a trónra segítette : tudniillik Atilla kardja. / Az évkönyv latin szövegében: " Notatum autem est Hun ipsum gladium fuisse, quo famosissimus quodam rex Hunorum., Attila, in necem chistisnorum atque in excidium Galliarum hostiliter debachatus fuerat". Magyarul: Megállapították pedig, hogy ez a kard ugyanaz volt, mellyel a húnok hírhedt királya, Atilla tombolt ellenségesen, gyilkolva a keresztényeket és öldökölve a gallusokat. / Végzetes tárgy ez. Ugyancsak Lambert írja babonás hittel, hogy egymásután több tulajdonosát is balsorsra juttatta. Nordheimi Ottó ideiglenesen a fiatalabbik őrgrófnak, Dedinek kezére bízta a kardot. Tőle került a királyhoz /helyesen : a császárhoz, /LG/ , azután Liupoldhoz, s ennek halála után megint visszakerült az uralkodóhoz, aki a hersfeldi temetést rendezte. 1085- 86 fordulóján így irt Benzo a királynak: " Gladium, quidem ultionis habes o Caesar de manu Omnipotentis "/ - A bosszúállás kardját, melyet a Mindenható adott neked, Császárom.-
A bosszúállás kardja , Isten kardja IV. Henrik kezében. Megint az a misztikus fegyver, melyről a hersfeldi bencés barát is tudott, s amelyet miként ő is bőségesen leírja Jordanes nyomán - a Hadisten juttatott a világbíró hun király kezébe. - Talán nem kergetek délibábot, - írja Tóth Zoltán, - ha úgy vélem, hogy ez az isteni kard és a német birodalmi szimbólum magyar eredetének ilyentéren találkozása megoldja a rejtélyt. A kardnak persze semmi köze Atillával. Évszázadokkal annak halála után készült. De viszont bizonysága annak, hogy a XI. századi németek a hunok utódainak tekintették azt a harcias népet, mely a birodalmuk keleti határai mentén hazát szerezett magának és annak is bizonysága, hogy Magyarországon sem volt ismeretlen a hun származás tudata, legalábbis a királyi család körében nem."
Tóth Zoltán azt is kimutatta / 95-102. l . /, hogy korábban egy szent lándzsa átnyújtásával avatták be a hatalomba a német császárokat. Ezt a lándzsát helyettesítették később "Nagy Károly kardjával ", elfeledve annak magyar származását.
A kard magyarságát bizonyítva Tóth Zoltán harminchárom honfoglaláskori kard maradványait mutatja be fényképeken. Ebből 28 magyarországi lelet, 5 pedig déloroszországi. Ezeket, " Atilla kardjával" egyezően, kissé hátrahajló és csak első szélükön élezett pengéjük, meg előrehajló markolatuk jellemez, szemben a germán egyenes és kétélű kardokkal. Megjegyzem, hogy a görbe kardoknak IX-X. századi neve nem szablya hanem kard volt. A szablya Kelet és Nyugateurópában általánosan elterjedt neve csak a XV. században jött divatba / lásd A magyar nyelv történeti- etimológiai szótárában / . A kard Honfoglalás előtti alán - oszét - jövevényszó nyelvünkben. A szablya eredete ismeretlen. A kétéllü egyenes kard neve pallos volt - v .ö.: hóhérpallos -. " Atilla kardjának díszítményeit három szép fényképben mutatja be Tóth Zoltán, rokonságukat pedig kilenc képen, honfoglaláskori ötvösmunkák ábrázolásain.
A " bécsi szablya " díszítményeivel, s főképpen azok tehnikai kivitelével Fettich Nándor foglalkozott aprólékosabban. Alig egy évvel Tóth Zoltán könyvének megjelenése után az Archeológiai Értesítő 1931 évi kötetében 63-72. 1. közölte megfigyeléseit : a kard mindkét oldalába vékony vörösréz-lemezt illesztettek be, megaranyozták, majd sárkányokkal díszítették, beütögetve azok körvonalait. A rézlemez vastagsága és díszítése hasonló a bezdédi tarsolylemezéhez, mely szintén vörösrézből készült, teljes felületén megaranyozva és sárkányokkal díszítve, meg pelmettákkal, ezek háttere apró körökkel borítva. Fettich mindkét tárgyat " lebédiai készítménynek " tekintette, ahol norman és iráni művészeti hatások keveredtek a nomád ötvösök hagyományaival.
Négy évvel később így foglalta össze véleményét A honfoglaló magyarság fémművessége című nagy munkájában/ Archaeológia Hungarica XXI. Bp. 1935, majd újra 1937. / a pestbudai tudósok tört magyarságával:
" A keleties növényi ornamentikával itt is egyesül a geometrikus szalagfonat, mint a kisebbik csernigovi kürt borításán, éspedig itt a másik jellegzetesen észak-germán szalagfonat, a kettős fonat, mely egyébként a tarsolylemezek körében ismeretlen. ... Mint konpozició mégjobban megőrizte északi germán vonását a szíjtartó fül mezejének közepén és a keresztvas gombjain... P. Paulsen munkái alapján valószínűnek tartom, hogy ez a lekötött szárú inda, mely később Északeurópában is elterjedt, ebben a körben került először összeköttetésben a germán kultúrkörrel és innen jutott tovább északnyugati irányba. A norman befolyás jelenlétét azonban a kettős szalag bevezetése révén a kardnál továbbra is feltételezem " / 89. 1./.
Ennél tovább a következő régésznemzedék sem jutott. Idézem László Gyula legutóbb megjelent könyvéből, /Árpád népe. Bp. 1988, 84-85-1 ./; mit ír a kardról:
" A megtört markolatú szablya teljes hossza 90.5 cm, markolatát és tokját leveles, indás szalagrendszer ékesíti, elsőrangú ötvösmunka. A penge vércsatornáját pedig két egymásba kulcsolódó sárkány erősen növényesített alakja díszíti. A mesés " sárkányölő kardok" sorába tartozik, akárcsak a prágai normann díszítésű Szent István kard ".
Ezekkel a magyarázatokkal nem elégedhet meg, akinek volt már része igazi műélvezetben, - mert itt olyasvalami kínálkozik - , de az sem, aki ismeri saját népünk és rokonaink művészetét. Igaz, hogy ezt kevesen ismerik. Mert valamennyiünk fejét elcsavarta az ártatlan, idegen szemléletű magas " tudomány " és annak buzgó terjesztői, az iskola, a sajtó és a modern híradás tehnika minden gépezete, s nehéz munka visszaszoktatni fejünket a rendes állásba.
Régészeink megfigyelése részben helyesek, de következtetéseik, mint látni fogjuk, hibásak. Mert néhai művészeink, persze, nem voltak vakok és ha megtetszett nekik is egy és más az idegen műtárgyakon, saját alkotásuk mégis talán, talán mégis saját lelkükből lelkedezett !
Nézzük meg " Atilla kardját ", ezt a rendkívül becses magyar műemléket most már úgy, mint művészeti alkotást. De ne induljunk a vakok után, akik nem tudtak elgyönyörködni a mű szerves egységében, hanem - különös logikával - szétdarabolják és minden részletének külön-külön keresik - nem a művészi értékét, nem szinbólikus jelentését és annak sikeres kifejezését, - hanem az "eredetét" , más és más kölcsönadóját. És megelégednek ezek többé-kevésbé helyes felismerésével.
" Atilla kardja", mint minden magyar kard, csak akkor volt látható, mikor hüvelyébe bedugva gazdája oldalán csüngött, vagy hüvelyéből kivonva kezében villogott. A hüvelybe dugott kard sosem járt magában. Mindig ott függött mellette egy kis patkó alakú erszény, melyben tűzszerszámát tartotta a vitéz : az acélt, a kovát és a taplót. Az erszény bőrből készült és így elpusztult a föld alatt. A régészek csak a kovát, meg a rozsdamarta acét találták meg a helyén. A gazdag vezérek erszényeit rendszerint ezüstlemez díszítette s az megmaradt épségben. A régészek csúf anakronizmussal tarsolynak nevezték ezeket az erszényeket. A német eredetű tarsoly név ugyanis csak a XV. század körül került át a magyar nyelvbe, a kard mellett csüngő erszényeket pedig csak a XVIII. századi magyar urak kezdték tarsolynak nevezni.
Egy ilyen 1779-ből datált kardot és erszényt mutatok be az I. kép 1-es számú rajzán - a Hadtörténeti Közlemények 1911 évi kötetének 114 lapja nyomán - .Ez a készség - így nevezték a pásztorok a kés vagy bicska és tűzszerszám erszénynek együttesét, - ez a készség az övre függesztve általánosan elterjedt viselet volt Észak és Kelet-Ázsia férfinépének és katonaságának. A I. képen kínai katonák két övre szerelt erszényét is bemutatom 2 és 3 számokkal jelölve B. de Málpiére: Le Chine et les chinois - Paris 1848 - című műve alapján.
A magyar pásztorok korunkig erszénynek nevezték a tűzszerszámot befogadó bőrzacskót és néha még eredeti petkó alakjában készítették el. egy ilyen erszényt mutatok be a 2. képen a hozzá tartozó bicska hüvelyével. A Hajdúmegyei Földesről került a debreceni Déri Múzeum gyűjteményébe. Az erszény két szíjon csüng egy karikáról, melyre a bicskát illetve annak bőrhüvelyét akasztották. A szijjakat csontdarabka fogja össze, melyeket fel lehet csúsztatni a szíjjakon, hogy az erszénybe be lehessen nyúlni. De az erszény nyílását a szélébe fűzött szíjjakkal is lehet zárni. A taplót óvni kellett a nedvességtől, különben nem fogott tüzet a bele hulló szikrától.
A honfoglaláskori erszények díszítményei különböző mítoszok jeleneteit ábrázolják. A szakmunkájukban zárkózott régészek, -nem ismerve a magyar és rokon népek mítoszait, - nem tudták értelmezni ezeket az ábrázolásokat. Én egy nagyobb munka keretében készsülök szólni ezekről illetve egy több helyen bemutatott kiállításon már ismertettem is őket 1986-90 években. Itt csak megemlítem őket, mert Atilla kardjának markolatán és hüvelyén is egy mitikus jelenetet láthatunk.
Ezeknek a mítoszoknak mind azonos a tárgyuk, bár mind más és más témába ágyazva adják elő őket. Egy-egy nép vagy nemzetség mitikus származását ábrázolják, vagy néha csak a terhes ősanyát máskor az ősapát és feltüntetve. Ez utóbbi rendszerint totem alakjában látható a képeken,
de néha emberi alakban szerepel a mítoszban is, meg az ábrázoláson is. Atilla kardján éppen ebben az utóbbi említett formában találkozunk vele.
Ezeknek az ábrázolásoknak a célja a minél nagyobb számú utód születésének mágikus úton való elősegítése. A nagy szaporaságnak praktikus célját jugáni - Jugán , Román megye Moldvában , ezer lakosú magyar falu volt 1933-ban - barátom "Szuszter Juzi " így fogalmazta meg számomra 1933- ban : " Most nehéz e szok gyermekvel. Maj ha ezek megnőnek, én esz bojer leszek : nem kell dolgozzak. Ezek dolgoznak. Én ura leszek prímárnak lenni." De volt a szaporodásnak más egy misztikus célja is : a halál utáni üdvösség elérése. Ezt a román szociológusok fedezték föl monografikus falukutatásaik során : Mint ismeretes a gyerekek halott szüleikért tort és emléktorokat ültek, megvendégelve rokont és idegent. ezzel akarták megnyerni számukra a túlvilági üdvösséget. Ez tartozó kötelesség volt mindenkinek.
A régi világban nagyobb volt a gyermek halandóság, azért kellett a sok gyerek, hogy néhányan túléljék szüleit és bemutathassa ezt az áldozatot. - bizonyos magyar falukban is nagy fontosságot tulajdonítottak ennek a célnak, a túlvilági üdvösségnek is . A nagyfokú gyermekhalandóságot meg a házasság termékenységét általában ellenséges szándékú emberek - " irigyek" - rontásának, mágikus cselekményeinek tulajdonították. Ezeknek a hatását kívánták elhárítani a régiek ezekkel a képekkel és más hasonló ábrázolásokkal. A terhes asszony röntgenképszerű ábrázolásait és a szoptató anya képét az eladó leányok kelengyés szekrényeire vésték - lásd erről szóló tanulmányomat az Orvostörténeti közlemények 1976 évi Supplimentumában és Gyökerek I. számában- és párnáira, ingeire hímezték - i. e. m.- .
Az itt tárgyalt ábrázolások is részben kelengyés szekrényeken - 14-18 tábla -és dobozokon -19 tábla a,b - részben párnákon -17 tábla b. és 20 tb. - és női ruhákon - 16.tb. b., 18 tb. b., 19 tb. c. -meg ékszereken - 5 tb. b., 22 tb. a.c. - jelentek meg, a török népeknél pedig a hozomány tárgyát képező szőtteseken és szőnyegeken - 9-13.tb. - A honfoglaló magyaroknál a kard hüvelyén -1- 4 tb. - és egy szíjöv végét díszítő ezüstöntvényen - 24 tb. - , a voguloknál pedig a varrószerszámot tartó erszényeken - 21 tb.- . Ez utóbbinak díszítményét jellemző névvel "ágy"-nak nevezték. Ilyen erszényben tartották az asszonyok terhességük idején a szülést megkönnyítő szellem parányi bálványát - Rombangyeleva közlése- .
Török népek a ház falát díszítő mázas csempéken - 6 tb. - faragott köveken - 7-9 tb. - sőt templomok szentélyeiben - 10 tb. - is ábrázolták ezt a jelenetet. Ez feltehetőleg a mohamedanizmust megelőző buddhista hitük emléke. Egy azonos témájú tibeti ábrázolást mutatok be a 23. táblán és és magyar párját a 24. táblán. Ez utóbbi a honfoglaláskori Kénézlőn a temetőből került elő, sajnos derékba törve és kissé ellapítva. A közösülő emberpár alatt alighanem a szülő asszonyt ábrázolták.
A magyarság, - eddig nem közölt kutatásaim eredményeképpen állapíthatom - az V-VIII. századokban az Urál hegység vidékén ismerkedhetett meg a buddhizmussal, a szomszédos vogulokkal együtt. Ennek számos emléke sokáig élt mindkét népnél.
A kard és a hüvely a férfi és a nő nemi szerveinek szinbólumai és mágikus oltalmazói. Így került a bennünket foglalkoztató ábrázolás a kard hüvelyére és a hozzá tartozó öv szíjának végét díszítő ezüstöntvényre.
Fettich persze nem ismerte fel az ábrázolás témáját. De azóta sem ismerték fel a szűk látókörű szaktudósaink, hanem értelmetlen díszítménynek vélték és az újkori iparművészettel egy kategóriába sorozták. Fetich az Ó-skandináv művészet szalagfonadékaival hasonlította össze és norman eredetűnek tekintette a kard hüvelyének ábrázolásait. De a norman kompoziciók nem emberalakuak s így nem ábrázolhatják az emberpár egyesülését. Néha egy-egy állatfej jelenik meg a kusza fonadékon, de sem szerves része a kompoziciónak. Hasonló madárfejeket láthatunk egyes török munkákon is - 6.tb.b és a 7 tb. - , de ezek jónéhány évszázaddal később készültek, mint a magyar kard s így a rajtuk megjelenő állatfejek nem tanúskodhatnak a bennünket érdeklő kompozició eredetének kérdésében. Ennek a konpozicónak legkorábbi emléke , jelenlegi ismereteim szerint, a magyar " atilla kardja".
A kard hüvelyén két példányban látható a 2-es táblán felnagyított ábrázolás. Itt függesztették fel a kardot két szíjon az övre. A téma elemzését a 3-as tábla B. részén mutatom be. Az I. számon az egész kompozíciót, a 2a/ számon a nő, a 2b-n a férfi alakja látható. Feje és mellrésze azonos a kettőnek/4ab/ . jellemző a különböző képek témája is meghatározó körülhatárolt felületű nőábrázolás/3a/ és az iksz alakú férfiábrázolás /3b/. a nőn feltüntetve nemi jellege/5a/, a férfin lábbelije/5b/. Gondoljunk a lábbeli és a láb szimbolikus jelentésére találós kérdéseinkben és babonáinkban. Arany János is felhasználta ez utóbbit a Vörös Rébékben. /"Rebi-néni addig főzte Pörge Dani bocskorát, míg elvette ...a Terát2/.
A hüvely középső táján más fogalmazásban láthatjuk ugyanezt a képet /I tb.3/. Felnagyítva és elemeire bontva a IV. táblán mutatom be.
Az V. táblán egy aranyozott diadém részleteit láthatjuk. A tárgy egy X-XIV. század körüli kincslelet része, melyet Moldvában, a Jászvásár(Jasi) körzetben fekvő Voinesten találtak meg. Az egyes részlet baloldalán egy stilizált nőalak, a 2. részlet baloldalán viszont az egyesülés ábrázolása látható.
A VI. táblán két török mázas csempe-mozaik látható. Az 1-es számú középázsiai, a 2-es számú Volga- melléki, XV. századi munka. Ez utóbbi megjelenik a norman hatásra valló állatfej.
A VII. VIII. és IX. táblákon dagesztáni kőfaragványokat mutatok be, az egyiken madárfejekkel.
a X. táblán látható iráni csempe minta, Ernst Diez szerint török jellegű munka, a török uralom korából. Ennek is külön választottam és a teljes kompozíciója mellett bemutatom annak női(a) és a férfi(b) elemét.
A XIa. és Xb. táblákon egy régi azerbajdzsáni szövet részletét és minket érdeklő motívumának elemzését mutatom be.
Az eddigiek alapján kimondhatjuk, hogy a törökségnél már a IV. században általánosan ismert építészeti díszítmény volt. Szőnyegeken természetesen csak jóval későbbi példányokon találtam meg. A XII. táblán egy kisázsiai szőnyeg kompozícióját és egyes motívumait mutatom be. Az a)-motivum a minket érdeklő. Ennek elemei a női (a1) és férfi (a2) képmás. Ez utóbbinak variánsa (b) a mitikus sas totemre emlékeztet, mely a török népek mitoszaikban az ősapa szimbóluma (a magyar turulmonda Anonimusz-nál.)
A XIII. tábla kaukázusi szőnyeg részlete és alatta különválasztható nő(a) és férfi(b) ábrázolás. Itt egymás mellett álla két fél, csak karjuk kulcsolódnak össze.
A XIV. táblán három magyar kelengyésszekrény azonos motívumai láthatók s mellettük a női és a férfi elem szétválasztva. Egy korábbi tanulmányomban ( lásd a Gyökereink 1. szám ) a dobját maga előtt tartó sámán török ábrázolásaival azonosítottam az ilyen magyar képeket, aminek ez a magyarázat sem mond ellen, mert a dob és verője is a nő és férfi szimbóluma a törökségnél.
A XV. táblán látható baranyai szekrény tetején egymás mellett áll a két nem szimbóluma; középen a nő, kétoldalt egy-egy férfi, a szekrény előlapján viszont a férfi átöleli a nőt. A szekrény tetején látható kompozíciót a XVa. táblán egy moldvai magyar "tyeptár" ( leányok viselte bőrmellény ) egyik hímzett motívumával állítottam párhuzamba, a kompozíció régiségének bizonyítására.
A XVI. táblán két kalotaszegi női ing vállfőinek hímzését mutatom be. Az 1. számúnak neve itt " villásrózsás ". A rózsa a nő szimbóluma, a villa, mellyel a széna közé hullott rózsát felveszik, a férfié. a kompozíció egymás mellett mutatja őket, mint a XVa. tábla képei. - A 2. számú hímzés neve "tulipántos ". Az előbbi hím (1) villájához hasonló motívum a tulipán, az iksz alakú férfiszimbólum ; a nőt itt két rózsa jelképezi fent, a lélek (lélekzet) és lent a vér forrásával. Ez a szinbolum látható a bodrogvécsi honfoglaláskori erszény két rózsájában is.
A XVII. táblán az előbbiektől lényegesen eltérő variánsait mutatom be a kompoziciónak. A nőt itt nem köralak, hanem sarkára állított négyzet ábrázolja, valamennyi sarkán egy-egy kisebb körrel, illetőleg négyzettel. Ezek nemi jellegét emelik ki: az élet egyenlő fontosságú négy forgását, a lélek (a szó, a dal), a vér és a tej forrásait. A férfi képe a szokásos iksz-alak. A kéki szekrényen (1) előtte áll a nőnek, a marosbogáti párnán mögötte.(2)
Ezeket a sematikusan ábrázolt emberi alakokat naturális kompozíciókon is fölismerhetjük. Egy ilyen kompozíció variánsait mutatom be a XVIII. táblán. Egy szeremlei szekrény elejének legalsó deszkáján látható fonóbeli jelenet (1.) szereplőinek alakja eltér ugyan az eddigiektől, mert itt a kör a fonóban rendszerint szűrben-kucsmában ülő legényt ábrázolja, az ikszet formázó alak viszont a fonalat nyújtó leányt. (A művész nem rabja a hagyományos sémáknak, hanem ura azoknak.) A somogyi ingujj piros és kék fonallal varrott képe (2) alighanem az előbbi, kompozíció tovább alakított variánsa. a legény itt már a naphoz hasonló rózsává változott, melyek szinbólikus jelentése népdalaikból ismeretes; a leány képe alatt viszont tükörképe látható. Dallamainkban és meséinkben is a nagy víz túlsó partján áll a leány, a legény viszont az innensőn.
A XIX.-XXII. táblákon az egyesülés obiugor ábrázolásait mutatom be. A XIX. tb. 1. számú képe viszonylag egyszerű. A női test (a) négy forrása nyitott kapuknak ábrázolva; a férfi (b)egyszerű iksz alak, keze és lábafején két-két ujjal. A XIX.tb. 2. számú képe bonyorultabb, kétféleképpen is értelmezhető : talán a nőnek is ábrázolva van keze lába (a); de lehet, hogy csak a fantázia csapongása, azért vékonyabb vonallal jelöltem és egy-egy vonallal elhatároltam a nőt ábrázoló négyzettől. Ennek is négyzet feje vagy száda van, minta XIV / 3, XVII /1 és 2. magyar és a XIX / 1. vogul képek női alakjának. A XIX / 3 képen látható osztyák hímzésen viszont egyszerű négyzet jelöli a nőt, méhében a svasztikával, a férfit pedig begörbített ágú iksz (b), ( a kéz- és lábfejek szimbólumai) , a két nem képe egymás mellett, mint egyes magyar képeken is láttuk ( XVI.tb.)
A vogul párnák hímei is gyakran ábrázolták az egyesülés jelenetét, a magyar szekrényekhez (XIV.tb.) hasonló formában, bár a két elem szétválasztása itt nehezebb volna, mert az iksz vonalait nem húzták keresztül a négyzeten (XX.tb.).A vogulok ilyen színes posztóból kivágott képeket varrtak hasáb alakú párnáikra.
A XXI.táblán egy nők részére készült varrószerszám-tartó erszényt mutatok be, a rajta ábrázolt kép elemzésével. Az erszény különböző színű szőrös szarvasbőrből készült. A kép neve "ágy" (vogul: norma ), a téma eufémikus megjelölése.
Végül a XXII. táblán vogul (1-2) és osztyák (3-4) női sapkák csüngőiből mutatok be néhány idevágó ábrázolási példányát. A variánsok egyikében antropomorf kép foglalja el az iksz helyét, bizonyítva az értelmesség helyét.
Erről tanúskodnak a XXIII. táblán látható tibeti buddhista ábrázolás, mely mindkét felet antropomorf alakban tünteti fel. Buddhakapála a tantrikus tánc-párban, négy kezében szinbólikus tárgyakkal. A nő két kezében szintén. Csak lábaival öleli át a párját. Ennek a jelenetnek az ábrázolása igen gyakori a tibeti ikonok világában. A Hetényi Ernő által közölt 300 ikonból 38 ezt ábrázolja (Jang és Jing = férfi és nő )
A tibeti ábrázolás hasonmására ismerhetünk egy X. századi magyar vitéz övét díszítő ezüstlemezen. ezt a XXIV. táblán mutatom be. Józsa András közölte 1924-ben az archeológiai Értesítő XXXIV.kötetének 308. lapján, az általa feltárt kenézlői (Szabolcs m.) honfoglaláskori temető leleteinek ismertetése során. Ez a szíjvég egy korábban avatatlan kezek által feldúlt sírból került elő. Talán szekér kereke lapította meg és törte ketté. Felső, nagyobbik felében láthatjuk a Yab és Yum ábrázolását, alsó felében pedig egy szülő asszony képét sejthetjük. Megjegyzem, hogy nem ez az egyetlen buddhista eredetű ábrázolás a kenézlői temetőben, de erről más alkalommal készülök beszámolni.
" Atilla kardjának " pengéje és több figyelmet érdemel, mint amennyire eddig méltatták. A penge vastagabb felébe vékony rézlemezt illesztettek, ezt aranyozták is és vonalas díszítménnyel látták el. A díszítmény témája két sárkány küzdelme, Lásd a XXV. táblán. A sárkányok begörbített és összeakasztott nyelvükkel huzakodnak. A kard markolata felöli sárkány teste rövidebb. Farkát maga alá húzta. Sörénye szépen befonva. Fejéről hatalmas lándzsa alakú "toll" nyúlik a hátán végig. a vele szembenálló sárkány teste egyszerűbb, dísztelen : sörénye sima, fonatlan, bóbitája sima toll. De annál díszesebb hosszú farka, vagy helyesebben kígyóteste, halakból és halfejekből alkotott virágszerű körmös lábaival. ennek a körmöslábú sárkánykígyónak hullámzó testét más kardok pengéjén is ábrázolták IX-X. századi ötvöseink. a XXVI. táblán bemutatom a Kievben Őrzött " Ilovanszkij-szabja " pengéjének két oldalát (1a és 1b), alatta pedig "Atilla kardjának" két oldalát (2a és 2b). Ezek variánsait egykorú karpereceken is láthatjuk (XXVII.tb.), mert a karperecek gyakran kígyófejben végződtek, ha testük nem is volt ilyen módon ábrázolva. Itt feje nincs a kígyónak, de azért ő az ábrázolás tárgya. Az úgynevezett " házikígyó " a későbbi babonákban is jóindulatú szellem, a családi egészségnek oltalmazója. Honfoglaláskori ábrázolásának távoli párhuzamát mutatom be a XXVIII. táblán egy osztyák csizmán (1) és annak kiterített rajzán(2) . Ezek témáját sajnos nem jegyezték fel a gyűjtők, de egy nyírfa-kéreg bobozon is előfordul, és ott kígyónak (mönkam) nevezte gazdája (lásd Néprajzi Értesítő VI. kötet 34. lap 3/9 kép.) . Csakhogy "Atilla kardján két sárkány küzd egymással.
A magyarság a XX. század elején még ismerte és alkalmazta művészetében a fejetlen sárkánykígyót. A XXIX. táblán bemutatom a kalotaszegi "körmös " hímzés formáját. a körmök itt is a kígyózó vonal két oldalán helyezkednek el. Ezt a vonalat Észak- Eurázsiában egyaránt nevezték kígyósnak is , meg vízfolyásnak is . Keleten minden víznek van egy sárkánykígyó képében élő ura, szelleme, de a víz is valóban úgy tekereg, mint a kígyó. Kalotaszegen is "körmösfolyónak " nevezték a hímzett kép egyi variánsát, amint Malonyai Dezső feljegyezte. A női kötényen alighanem termékenység-varázslás volt a célja.
A népek ősi költészetében két szimbolikus értelmezését ismerem a sárkányok küzdelmének. Nálunk, magyaroknál a szélvihart és a záporesőt okozó sárkányok küzdelméről beszéltek, sőt néhol úgy tudták, hogy két különböző nemű sárkány küzd egymással. Mikor végül mégis egyesülnek, megered a termékenyítő eső (Szendrey Zsigmond- Etnographia, Erdélyből Lázár István : Alsóvármegye monográfiája című könyvében.). A sárkányok küzdelmének másik értelmezése szerint két szomszéd birtokos a két sárkány irigységből támadnak egymásra. Mindkettő gondját viseli a maga falujának, és büszke rá, a másikét meg csepüli. Végül tettlegességre kerül a sor . Ennek a szimbolikus mondának az emlékét közelünkben csak a balkáni cincárok (aromani) őrizték meg (Pericle Papahagi). hasonló sárkánymondák a kínaiaknál gyakoriak( Richard Wilchelm . Chinesische Volksmerchen.1914.), azért valószínű, hogy a balkánra a népvándorlás valamelyik hulláma vetette el, s talán éppen a magyar vagy a kun. " Atilla kardja " pengéjén is ilyenféle lehetett a sárkányküzdelem szimbolikus jelentése. A villám a viharfelhőben tomboló és tüzet okádó sárkány nyelve s ennek földi más az " Isten kardja" , mely a küzdelem porfelhőjében is meg-meg villan a kezében.

(A mű feldolgozás alatt van.)

Vissza a Magyarságkutatáshoz