A só és vidéke

Tófalvi Zoltán

Nehéz helyzetben van a kutató, a helytörténész, amikor sűrítve kell bemutatnia egy tájegység történetét, annak egyetemes tanulságait. Különösen nehéz akkor amikor egy világ végére szorult, oklevelekben ritkán előforduló falu- csoport históriájáról van szó. Néha még álmomban is követem a forrásjegyzékek névmutatóit: nem bukkan valahol elő egy-egy sóvidéki név, nem történik-e utalás valamilyen történelmi jellegű eseményre.
A Sóvidék történetét eleve meghatározta legfontosabb ásványkincse: a Só! 1562-ig a székelyek szabadon használhatták a sót, emiatt utalás is alig történik az itteni sókitermelésre. Miközben Erdély sóbányáinak történetét, hellyel-közzel a sóvágók névsorát is ismerjük, a sófalvi-parajdi sóakna esetében még utalás is alig történik. Mindezek ellenére az egyetlen olyan tájegység Erdélyben, amely nevét tálalóan erről az értékes ásványkincsről kapta. A köztudatban úgy él, hogy a Sóvidék elnevezés először Orbán Balázs monumentális művében, A Székelyföld leírásában fordul elő: "'Sóvidéknek nevezik, pedig a Korond vize és a Kis-Küküllő völgyet is le Szovátáig, azon több négyszög mérföldnyi sófekvetről, mely itt nemcsak a föld keblében rejtőzködik, hanem a föld felületére kitörve egész sóbérczeket alkot.
Ily roppant tömegben a természetnek ezen nélkülözhetetlen adománya sehol se mutatkozik, annyi itt a használatlanul heverő kincs, hogy egész Európa szükségletét lehetne azzal fedezni, ha elzártságunk és olcsó közlekedésnek hiánya miatt azt használatlanul nem kellene hevertetni: mint annyi kincsét ezen Isten által dúsan megáldott hazának". A Sóvidék megnevezés legelőszőr egy XVIII. századi határfelosztásban, az egyes falvakhoz tartozó közlegelők pontos megnevezésében fordul elő.
A Sóvidék települései közül Sóvárad, Korond, Küsmöd a XIV. század első harmadában, Sófalva a XV , Parajd, Siklód, Szolokma és Szováta a XVI. század második felétől, Ilyésmező pedig a XIII. század elejétől szerepel az oklevelekben.
A kis tájegység a hajdani Udvarhelyszék és Marosszék határin, a nagyobb városoktól viszonylag távol fekszik. A legrégebbi település Sóvárad. Az 1332-1337 között összeállított pápai tizedjegyzék 1332. évi rovatában fordul elő első írásos említése: a pápai udvarnak fizetett egyházi tized összeírásában " sacerdos de Varad" alakban tűnik föl.
A település minden készséget kizáróan a római uralom első éveiben emelt hajdani castrum (vár) maradványairól nyerte elnevezését. Az elnevezés első tagja pedig a gyakran előforduló sóhoz kapcsolódik.
A pápai tizedjegyzékbőI ismerjük Korond nevét is: 1333- ban Péter korondi plébános fizetett két banálist. A tizedjegyzékben a település neve levesen Kurnud alakban fordul elő, a következő évi összeírásban már Kurund néven említik. Nyelvészek és régészek véleménye a név eredetéről megoszlik. Természetesen azok tévednek leginkább, akik a falu nevét a legfontosabb mesterségre, a fazekasságra utaló korongból származtatják. A név minden kétséget kizáróan ó-török eredetű, a qurun, qurum szóból származik. A magyar nyelv történeti- etimológiai szótara, valamint a Magyar Értelmező kéziszótár szerint a tökéletes égéskor keletkező porszerű anyaggal, a szénnel hozható összefüggésbe. Kiezsa István és Murándi László is ezt az értelmezést tartja elfogadhatónak: a név a korom szó -d képzős származéka.
Rázsonyi László szerint viszont az ó-török szónak van egy hegyomlás, görgeteg értelme is.
Rendkívűl izgalmas a két Sófalva története. Tulajdonképpen kettöről csak a XVIII- századtól beszelhetünk. A két Sófalva vérrel írt különválás, önállósulási vitája a székely falvak történetének sajátos fejezetét bizonyítja. Nagyjából hasonló módon állapították meg a határt Szekelypálfalva és Kecset között is: mindkét faluból elindultak a legények, s ahol az első csepp vér kifolyt, ott állították fel a két falu határát jelző halmot.
Sófalva nevet először 1493-ban említik az oklevelek. Az akkori hét székely szék - Aranyosszéket is beleértve! - II. Ulászló magyar királyhoz (1490-1516) panasszal fordult Báthori István ("sánta") erdélyi vajda erőszakoskodásai miatt: a székelyudvarhelyi vár "hallatlan módon" való építése közben sok-sok visszaéléssel, erőszakoskodással sújtotta a székelyeket. (Innen származik az a mondás, hogy a székelyek az ördöggel is szövetkeznek", csak a Báthoriakkal nem! ) A panaszos falvak között ott találjuk Sófalva nevét is. A település jóval korábban keletkezett, hiszen a jelenlegi református templom csúcsíves nyugati kapuzata azt bizonyítja, hogy már a 14. században erős település lehetett.
A sóvidéki települések sorában európai ritkaságként tartjuk számon Szováta keletkezését. Szabó István, a magyar falvak kialakulásának szakavatott kutatója több tanulmányában hivatkozik a különleges keletkezési módra. Szováta esetében napra ismerjük a történelmi események "menetrendjét". Szentpáli Kornis Mihály Báthori István erdélyi fejedelemnek és lengyel királynak Gyulafehérvárról a következőket panaszolta: Báthori Kristóf fejedelem tőle a sófalvi kamaraispánságot elvette, s azt Váradi Kis Pál Deáknak adományozta. (Ez utóbbi minden bizonnyal sóváradi származású volt! - T. Z.) Váradi Kis Pál Deák azzal bosszantotta a vallomástevőt, hogy Szováta mezejére embereket telepített. Mindez nyilvanvalóan sértette Szentpáli Kornis Mihály földesúri kiváltságait, ezért széthányatta az odatelepített jobbágyok házait, az embereket pedig elkergette. Váradi Kis Pál Deák azonnal bepanaszolta a feledelmi udvarnál a basáskodó hajdani kamaraispánt, akit a tanácsurak magukhoz rendeltek, s büntetésként fogságba vetették. Tettét megbánta, s kérte, hogy öccsével, Kornis Farkas udvarhelyszéki főkiralybíróval együtt bocsássák szabadon. Azzal mentegeti magát, hogy tettét nem haszonvágyból követte el, hanem a "községek és végszükségre jutott jobbágyok könyörgésére". Egy rövid részlet a XVI- századi "sziklagörgető"' magyar nyelvből híven tükrözi a korabeli nyelvhasználatot, szokásokat, s ugyanakkor pontosan nyomon követhetjük a falu kelelkezéset is:

"Kegielmes Uram miért nekem mind lako heliem mind jozagochkam keozzel wolt az (s)o a(nához). Igen nagy sok Bozzwkat szenwettem miatta és utanna wa,lo dolgossi miat, kialtkeppen Egy Madaras Janos Newy Ember miyat ky lofw rendben valo Ember. Az teob Bozw telely keozeott, Kegyelmes Vram, wagion az sohoz lartozo hawas alatt lakozo falwk mind feyedelemséghez walo falwk mind lofeyek es drabantok az En jozagocshkambeli zegeny Jobbigyimis onnat Eltenek, minden fele mwhelbe (!) walo fakkal hordó falnak walo fawal kibeol mind adaiokat mind Egyeb Eletekre valo zwkseget abbol kerestek es barmokol is ott tarthattak mind Eozzel tavazzal es nyaratzaka mivel ollian zwk feoldeon laknak mely mezeonek Zowatha mezzeye newe, kin soha falu nem volt mellyet Ez eleott walo Ideyben soha meg nem gondoltunk volna megzallani, az Eegz videknek nagy Bantassokra es niomowsagokra, Kegielmes Vram Ezt a mezzeot Pal deak az el mult Eztendeoben kezdette volt meg zallatni Egy nihany népekkel "

1567-ből származik Parajd és Szolokma első írásos említése. Udvarhely, Csík, Gyergyó, Kászon, Kézdi, Sepsi és Orbai szék 25 dénáros adójának összeírásakor a ma ismert székelyföldi települések nagy részét felsorolják.
Eddigi ismereteink szerint 1536-ban említik előszőr a "hegyreszúrt" falut, Atyhát. "Tarcsafalvi Márton pap, császári és pápai közjegyző bizonyítja, hogy előtte Atyai Balási István és Márta, Atyai Pósa Balázs özvegye több megnevezett személyt ügyvédjeiknek vallottak." Atyha a reformáció idején robbant be elemi erővel a köztudatba: húsz esztendő leforgása alatt háromszor cserélt vallást. Katolikusból unitárius, majd unitáriusból újból katolikus lett a falu. "Ide látszik fél Erdély!" - kiált fel a Firtos tetején megbocsátható túlzással Orbán Balázs. Az egykori jómódú falut a teljes elöregedés és kihalás veszélye fenyegeti. Lakói Temesvárra, Nagyszebenbe, Marosvásárhelyre, Besztercére költöztek, ahol erős, példamutató városi közösséget hoztak létre.
A Sóvidéket a só tette egyedülállóvá a székelyföldi tájegységek sorában. Történetét is a sóba, illetve a sóért írták. Nincs az az utazó, diplomáciai küldetésben járó államférfi, esetleg kozmografus, aki ne kiáltana fel elragadtatással a, sóbércek láttán. Sebastian Münster kozmográfus nyitja a sort, majd következnek a többiek, 1550-től errefelé, hol sófalvi, hol parajdi sóaknaként emlegetik: 1585-ben Parajd , képviselte a sóaknát az országgyűlésen, később "Soofalwi akna"-ként jegyezték az írnokok. A két település közötti "határvillongások" szinte mindennaposak. 1618-ban rendelettel választották külön a határokat: "Parajd és Sófalva nevű Fanluk között lévén fenn régtőI fogva határ végett controversa, hogy az erőtlenebb az erősebbtőI el ne nyomattassék, végeztetett, hogy egy bizonyos napon egyik ítélő Mester, Lázár György, az Udvarhelyszéki Tisztekkel kimenjen és mindkét félnek igazságát elő kívánván, a két Falunak határát egymástól separálja, hogy így a controversia köztök végkép sopiáltassék." (megszűnjön - T. Z.).
A erdélyi sóbányák sorában Parajd mindig a legkisebb, a "mostohagyermek). 1562-ben János Zsigmond, akit II. János választott magyar királyként ismer a história, a segesvári országgyűlésen megtiltotta a székelyek szabad bányászatát és kereskedelmét. 1568-ban bizonyára nem fogadták üdvrivalgással, amikor Parajdra látogatott.
Parajdot "nyomorék hely"- ként említik a források. Emberemlékezet óta nyomfejtéssel termelték ki a sót. Mindez a felszíni sónyomok felkutatását és kitermelését jelenti. Fichtel szerint: "Valószínű, hogy a kimeredő sósziklát feszegettek ki fa- vagy kőékkel." A sóvágók négyszögű gödörben dolgoztak, s csak olyan mélyre ástak, hogy a vállukon könnyen kihordhassák a sót. Pusztainé Madar Ilona részletesen ismerteti a sókitermeléshez kapcsolódó emlékek egész sorát: "Van, aki úgy tudja, hogy az ölükbe vették a kiszállítandó sót, mások úgy hallották, hogy a vállukra. Ismét mások úgy vélekednek, hogy munka végeztével láncot alkottak, és kézről kézre adták a sót."
A szájhagyomány korcsolyaszerűsegre is emlékszik, amire kötelet kötöttek, s úgy húzták fel a sót. Az egyetlen olyan állatbőr amely ellenáll a só mállasztó hatásának. A bivaly elsősorban a bányavidékek kedvenc állata.
Parajdon nemcsak helybeli sóvágók dolgoztak. A levéltári feljegyzések arról tanúskodnak, hogy a környék minden településéből kerültek ki sóvágók, akik elsősorban a teli hónapokban termelték ki az állattartásban nélkülözhetetlen ásványt. Négy-öt ölnél mélyebbre soha nem ástak; mert a só kitermelése, elszállítása hihetetlenül nehéz feledatot jelentett.
1780-ban a két külakna kitakarításával és kiácsolásával új korszak kezdődött a parajdi Sóbánya történetében: megnyíltak a harang alakú - helybéliek szerint: süveg alakú - banyák. Az egyik a nevét az uralkodóról, II. Józsefről kapta. Ezt a bányát nem kör-, hanem sokszög alakú talppal mélyítették. A bányába falajtorján ereszkedtek le, s amikor annyira mélyítették, hogy a lajtorja nem volt biztonságos, bivalybőr málhában szálltak le a bányába. A kitermelt sót is ezzel hozták felszínre.
A bányát azonban már a kezdet kezdetén korszerűtlennek, veszélyesnek minősítettek, így fokozatosan bevezették a kamaravájást. Parajdon ez sem ment könnyen. 1801-ben levelet intéztek Marosszék akkori elöljárójához: "Azon székbeli szovátai és sóváradi falui közösségek, hogy a Parajdon felállítandó új sóaknának szükségeire a magok erejéből bizonyos számú fagerendákat, annak való cserefákat illendő áron adnának, megkerestvén és azon falusi közösségek a király kincstartó tanácsnak közelebbről az ideérkezett jelentése szerint az ő tőlük kért cserefákat az azokért ígért illendő árért is adni nem akarván - minthogy az említett felállítandó Parajdi Sóakna az egész vidéken könnyebbségére fog lenni, s annál fogva a maguk hasznokat munkálkodják a kérdésben forgó közösségnek -* ha a tőlök kért cserefákat meg nem tárgyalják illendő áron adni meghagyatik kegyelmeteknek, mely szerint az említett szovátai és sóváradi falusi közösségeket hathatósan arra kérni igyekezzenek, hogy ők a parajdi sótisztességhez azért végre illendő áron cseregerendákat adjanak."
Marosszék elöljárói töredelmesen bevallják, hogy a " communitásokat erre nem vehettyük, mivel különös magok birtokok alatt lévő erdejek". Még a szék számár szükséges fát is csupán az erdős helyekről és nem az erdőből adják.
Mindezek ellenére 1808- ban mégis bekövetkezett a változás. Új ácsolattal és táróval új bányát nyitottak. 1816- ig a József bánya fejlesztési talpával 85 méter mélységig jutottak. Utána a járóakna két oldalvágatából megnyiotották a Károly és Ferdinánd- bányát. Ezt követően indult meg a kitermelés a Nádor bányában. A föteszint 24 méter hosszú és 13 méter széles volt. A só kitermelése marhakötéllel, bivalybőrben történt.
1864- ben párhuzamos bányát nyitottak, majd megépült a szállítóakna, gépely segítségével emelték a felszínre a kitermelt sót. 1892- ben épült az Erzsébet bánya. Sajnos, az európai ipari emléknek számító, lóvontatású felvonót Bukarestbe szállították, ahol hanyagság és mulasztás miatt teljesen tönkrement. Kicsinyített mását a sófalvi Kovács Mózes készítette el. A sóbányában gyalog jártak le a sófejtők és a sószállítók. Amikor leszálltak, vizes lett az ingük, utána megkeményedett a sótól. Munkakezdés előtt névsorolvasás volt, s utána imádkoztak , mert " lementek a föld mélyébe és ki tudja, visszajönnek- e." Csanády Béla 1864- ben jegyezte le az egyik legszebb bányászimát:

" Atyának, Fiúnak, Szentléleknek nevében, Ámen. Mindeneknek alkotó ura, Istene, aki teremtettél mindeneket, akik a földön, az égen és a föld alatt vannak, köszönjük létünket. Tőled veszik minden alkotmányok eredeteket és élelmüket. Tehozzád kiáltunk, kik itt egybe gyülekeztünk, hálákat adván tenéked azon jókért, melyeket adtál nekünk, melyekkel elhalmoztál minket. Segíts , Uram, hogy béjövetelünkben és kimenetelünkben sérelem nélkül maradhassunk, sújos munkánk által tenéked solgálhassunk. Könyörgünk, hogy akiket ép erőben, épségben a föld színén megtartottál, atyai karjaiddal a mélységben is kormányozni méltoztassál. Segélj, Uram, mert nem a mi erőnkben bizakodunk, hanem a Te szent nevedben mozdulunk meg innen. Ámen."

A Sóvidék lakóinak fő foglalkozása mindvégig az állattenyesztés volt. Már a XVI. század végétől adataink vannak tapasztott istállókról, teli szállásokról, amelyek, az állattenyésztés viszonylagos magas fokát bizonyítják. Emellett azonban rengeteg utalás történik a "rideg" állattartásra, ami egyértelműen bizonyítja, hogy a Sóvideken még télen is kint, a szabadban tartották az állatokat.
A Sóvidék azonban kiterjedt, ember alig járta erdeiről is nevezetes. Ehhez kapcsolódik a népi erdőkiélés két jeles ipartörténeti eseménye: a hamuzsírfőzés és a parajdi gyufagyár.
A hamuzsír az üveggyártás, a salétrom, a szappan, kálisók, bizonyos festékek, a textilipar nélkülönözhetetlen alapanyaga. szénégetés esetén. A hamuzsír vagy más néven káliumkarbonát -K2CO3 - előállítása hosszas művelet eredménye. A hamuzsír előállítására rendszerint cserefát, bükkfát használtak. A cserefát vagy a bükkfát elégették, majd a keletkezett hamut "kilúgozták". Ezt követően a lúgot elpárologtatták, s végül következett a nyers hamuzsír kiégetése vagy kalcinálása. Zsigmond József, a sóvidéki erdőkiélés szakavatott kutatója, a tájegységről szóló kötet száma külön fejezetben tárgyalja a hamuzsír- készítését. Természetesen a XVIII. század közepétől igen elterjedt műveletnek igen gazdag irodalma van. Görgényüvegcsűrön - mint a neve is mutatja - a hamuzsír főzése révén elterjedt üvegiparnak köszönheti létét, keletkezését.
A hamuzsírfőzés a bécsi udvar javaslatára terjedt el. Sajnos óriási bükkerdők estek áldozatul, elsősorban Szakadát és Kopac- tanya hatalmas erdőrengetegei. Zsigmond József kutatásaiból tudjuk, hogy a Székhavasán lehullott, széltöréses bükkfák hamuzsírrá főzésére két korondit, Katona Györgyöt és Oláh Györgyöt fogadták fel. Még 1885- ben is főzték a hamuzsírt a sóvidéki településekhez tartozó erdőkben.
A szakirodalom azt is számon tartja, hogy a fiatal, nedvdús fák, ágak, lombok több hamut tartalmaznak, mint az idős fatörzsek. Ugyanakkor a korhadt, reves fából kilencszer annyi hamuzsír nyerhető, mint az egészséges fából. A hamuzsír főzést kint az erdőn, patakok, források közelében, tűzveszélytől távoli helyeken végezték. Egy nagy vermet ástak, s abba száraz időben fahulladékot, lombot, harasztot hordtak, s azt égették el. Az így égetett hamut száraz helyen, fedél alatt tárolták, majd később zsákokban leszállították a főzőtelepekre. Az égetés akárcsak a szénégetés esetén - lassú művelet volt, hiszen gyors égés esetén nagyon sok kálium szállt el a füsttel, s fennállt az a veszély, hogy kárbavész az egész munka. Hogy az égetés minél lassúbb legyen, a vermet kövekkel borították be, vagy az égetendő faanyagot vízzel locsolták le.
A "kilúgozást" 1 m magas és 1,2-1,3 m átmérőjű, dupla fenekű kádakban végezték. A felső rész mindig szelesebb volt az alsónál, s a két részt mintegy 15 cm-es távolság választotta el. Közvetlenül az alsófenék föIött zárócsap is volt a kád oldalán.
A hamut a kádakba jól beletaposták, majd hideg folyó-, esetleg esővízzel, később forró vízzel addig vegyítették, amíg a lefolyó vízben a lúg íze eltűnt. A kádak lépcsőzetesen álltak egymás fölött. A felsőkből az alsókba csapolták az oldatot, majd újra feltöltötték, míg a sűrűségmérő 20 %- os hamuzsíroldatot nem jelezett A lúgot lapos edényekben többszőrösen kavargatva kitették a levegőre, hogy a kovasavas káliumvegyületben a kovasav helyet a levegőből a szénsav foglalja el.
A kilúgozott hamut Erdély üveghutáiban a zöld színű üveg gyártására használták fel. Ha a kilúgozott hamuzsírt hosszabb ideig égetett mésszel keverték, akkor a kovasav és timföld által "visszatartott" kálium felszabadult, s még egyszer kilúgozható lett, s így sokszor több hamuzsírt nyertek, mint az első kilúgozáskor.
A lepárlást üstökben végezték. A vizet fokozatosan párologtatták el, de az elpárolgott részt cseppenként odaeresztett lúggal pótolták. Miután a massza eléggé megsűrűsödött, a lúg csepegtetését befejezték, a szirupszerű folyadékot teljesen kiszárították, majd levették az üstöket a tűzről. A barnás, feketés-szürke anyagot már az üveghuták hasznosítani tudták. Feltételezések szerint a székelyföldi saletromgyárak innen, a Sóvidékről szállították a lőporgyártáshoz szükséges hamuzsírt. Nemcsak katonáival, hanem közvetve is részt vett ez a kis tájegység az 1848-49-es szabadságharcban.
A hamuzsírfőzés negyedik művelete: a kiégetés vagy kalcinálás. Ennek lényege, hogy a szerves anyagokat és vizet teljesen eltávolították a kilúgozás után maradt alapanyagból. Mindezt erre a célra épített " lángos kemencékben" végezték. A lángos kemence általában 1,3-1,5 méter széles, 3-4 méter hosszú. Mintegy 2-3 mázsa hamuzsírt raktak a kemencébe, s a lassan egő tűznél a hamuzsírt kuruglyának nevezett vonórúddal forgatták, amíg teljesen megfehéredett. 18-24 óra múlva véget ért a hamuzsírfőzés. Miután annyira hűlt, kifalazott gödrökbe hagyták, majd a teljes kihűlés után jól abroncsozott hordókba rakták a száraz hamuzsírdarabokat.
A parajdi gyufagyár történetéhez kapcsolódik a romániai magyar irodalom történetének egyik jelentős fejezete: itt töltötte gyermekkorát Áprily Lajos, akinek édesapja a gyufagyár tisztviselője volt.
A gyufagyár alapjait 1858-ban rákta le egy bizonyos Hafner nevezetű vállalkozó, majd a Reiter testvérek tulajdonába került. Reiter József irányításával épült fel a múlt századi ipar egyik büszkesége, a parajdi gyufagyár. " A falu kellős közepén működik ez a tűzfészek" - figyelmeztetett Téglás Gábor.
A gyufagyártás a vízikerékkel hajtott szálkakészítő malomban kezdődött: gyalugéppel hasogatták a gyújtószálkákat a "kurta öl" hosszúságú lucfenyő- tőkékből.
Ezt követően kéveszerű nyalábokba kötötték a több láb hosszúságú gyufaszálakat, majd egy külön gép a kívánt nagyságúra darabolta a gyufaszálakat. A rostából kikerült gyufaszálakat gyerekek szállították a bemártóba, ahol egy üstben allandóan hevített kénoldatba mártották a gyufaszálak végeit. Innen a szárítóba vitték, majd utána dobozokba csomagolták.
Rendkívül kezdetleges körülmények között parajdiak, alsó- és felsősófalviak százai dolgoztak itt. Évente mintegy 20-25 millió csomag gyufát készttettek, s évente mintegy 200-250.000 forint jövedelmet biztosított a tulajdonosoknak.
A gyufagyárral is az történt, mint a hamuzsírfőzéssel. Hamar letarolták Ős-Marosszék nagykiterjedésű lucfenyő erdeit. Szováta és Juhod patakán vadúsztatással rövid idő alatt , leszállították a kitermelt rönköket. Hamarosan elfogyott a nyersanyag, s a múlt század végétől már a gyergyói havasokból szállították a rönköket.
Így már túlságosan költséges volt a gyufa előállítás. Akárcsak annyi nagyszerű kezdeményezés, ez is zátonyra futott. A Sóvidék továbbra is az országrész legelmaradottabb tájegységei közé tartozott Így terelődött a figyelem a háziipar és az idegenforgalom felé. Mintha a természet és a Gondviselés is a Sóvidék lakóinak kedvében járt volna: borvíz, sósvíz, termálvíz, aragonit jelzi e sokrétű gazdagságot.

HAZANÉZŐ 1994. V. évfolyam 2 .szám

Vissza a Sóvidék történetéhez